A család a várat építtető Jakab ispántól származtatta magát, azonban a családfa hitelesen csak György győri udvarbírótól vezethető le, aki 1534-ben I. Ferdinánd királytól adományt kapott Kisbabot falura. Kisbabot mellett néhány más kisalföldi és csallóközi településen is voltak birtokaik. A család a történelem folyamán elszegényedett, s a török kiűzése után Bács-Bodrog vármegyébe költöztek, ahol Szabadkán és környékén éltek. A család tagjai közül többen iparos mesterséget űztek, így történetünk főhősének édesapja Ferenc is, aki gépészként dolgozott különböző uradalmakban, így került Csorvásra, gróf Wenckheim Henrik örököseinek Nagy-majori birtokára. Édesanyja, Mária félig macedóniai (talán részben cincár) származású volt, ez később komoly szerepet játszott életében. Ebbe a családba született a Gyula nevű fiú 1914. június 28-án. Ez a nap világtörténelmi eseményt hozott, mert ezen a napon Sarajevóban lelőtték Ferenc Ferdinándot, és ez az esemény kihatott egész életére. Vélhetően Mihály, Margit, Róza és Erzsébet nevű testvérei is vele éltek. Gyermekkorát azonban nem Csorváson töltötte, mert édesapja malmot bérelt az ország több részén és gabonakereskedéssel foglalkozott. Gyula az iskoláit Cegléden és Szabadkán végezte, s miután édesapja 1924.ben meghalt Budapesten, özvegy édesanyja nem tudta taníttatni, mert az 5 árva gyerek ezt nem tette lehetővé. Mivel tehetséges gyerek volt katolikus papnak akarta az édesanyja adni. Szerencséjére a Jánoshalmán és Kisszálláson földbirtokokkal rendelkező Boncompagni Arduina piombinói fejedelemasszony, ösztöndíjat biztosított számára Olaszországba. Tanult a római katonai akadémián, majd a Ludovika Akadémián, Budapesten is. 1940-ben részt vett az erdélyi, majd 1941-ben a délvidéki bevonulásban, minek során alakulata több ízben összetűzésbe került a visszavonuló román, illetve szerb csapatokkal. Ezekben a harcokban különleges hősiességet tanúsított, amiért Horthy Miklós kormányzó vitézzé avatta. Jugoszlávia 1941-es felbomlása után megalakult az önálló Horvátország, s a Boncompagni hercegek ajánlásával horvát tiszti minőségben a király egyik adjutánsa lett, akitől bárói, majd grófi címet kapott. A király azonban nem értett egyet a horvát usztasák politikájával, ezért ténylegesen sohasem költözött Zágrábba, hanem Firenzében tartott fenn horvát államtitkárságot, amelynek Gyula is alárendelve volt. 1943-ban a szövetségesekkel szimpatizáló király lemondott trónjától, sőt, a németek elől Dél-Olaszországba menekült. A királyné és a trónörökös, Amadeo Zvonimir az SS fogságába került. Ezek után az adjutáns tisztsége is megszűnt, viszont a történelem tartogatott neki még feladatot, mert a Fejedelemség romjain létrejött macedón államalakulat vezetője lett.A Fejedelemséget 1941-ben kiáltották ki, a mai Görögország és Macedónia határvidékén élő cincárok (vlahok, aromunok) államaként olasz védnökség alatt, azonban a kaotikus katonai és politikai helyzet következtében 1943-ra gyakorlatilag összeomlott. Ekkorra a nehéz helyzetbe került cincár vezetők és a háborúból való kiugrásra készülő olaszok egyaránt a szláv ajkú macedónokkal való összefogásban látták az egyik lehetséges kiutat. A feladat végrehajtására vitéz Gyula, mint a Savojai-ház megbízható embere, aki a magyar, német és olasz mellett valószínűleg valamelyest beszélte a cincár és a görög nyelvet is, kiváló szerb nyelvtudása révén pedig a macedónokkal is szót értett, ideális jelöltnek tűnt. 1943 nyarán valószínűleg olasz nyomásra, és az 1930-as években Magyarországra menekült macedón patriótákkal való kapcsolatainak is köszönhetően, a koszturi nemzetgyűlés macedón nagyvajdává (olaszul: reggente) választotta. Feladata az olasz hadsereg maradványainak az evakuálása lett, ebben az időszakban ugyanis az olasz fegyverszünet és a németekkel való szakítás nyomán olasz katonák ezrei maradtak a Balkánon, akikre az éhhalál várt. Feladata volt továbbá, hogy egy esetleges angolszász partraszállás segítéséhez terepet nyújtson a szövetségeseknek. Erről a tevékenységéről pontos adataink nincsenek, egyes vélemények szerint, valószínűleg nem jutott el a térségbe, hanem a Gestapo elől Budapestre menekült. Más vélemények szerint viszont átvette a kormányzást, és legalább néhány hétig gyakorolta, amit az is bizonyít, hogy több rendeletet adtak ki nevében. A nagy vajda funkciójának pontos mivoltát részben a zavaros politikai helyzet, részben a szereplők eltérő motivációi miatt nehéz meghatározni. Az olasz kormányzat elsősorban saját rövidtávú érdekeinek eszközeként tekintett erre a balkáni kalandra, a helyi lakosság értelmezésében pedig a nagy vajda elsősorban katonai vezetőt jelentett, több helyi vajda parancsnokát. Az ifjú tisztet azonban saját romantikus hajlamai is befolyásolták, s leveleiből kitűnik, hogy irodalmi példaképe, Gabriele D’Annunzio fiumei kormányzósága és saját édesapja I. világháborút követő kísérlete is állam- és dinasztiaalapításra ösztönözték. Korabeli megnyilatkozásaiból az is kiderül, hogy a macedónokat a vardarióták, azaz a középkorban bizánci szolgálatban álló magyar és besenyő zsoldosok leszármazottainak vélte. Mindenesetre 1943 őszén Délnyugat-Macedónia német megszállás alá került, s ez formálisan is végett vetett „Gyuló vajda” uralmának. Hamarosan azonban szülőhazája, Magyarország is erre a sorsra jutott. Adataink alapján Gyulát Magyarország 1944. márciusi német megszállása Budapesten érte, ahol bujkálnia kellett a Gestapo elől, de kapcsolatai révén így is részt vett az üldözött zsidók mentésében. 1947 körül Argentínába távozott, a száműzött horvát királyhoz Buenos Airesbe. A király halála után Brazíliába költözött, s valószínűleg Sao Paulo környékén halt meg 1970 után. Az 1991-ben függetlenné vált Macedóniában „Gyuló vajdát” nemzeti hősként tartják számon, rövid uralkodását a macedón államiság előfutárának tekintik, s 2010-ben államfő külön méltatta érdemeit. Csorvás kalandos életű szülöttének nevét nemcsak a történelem, hanem az irodalom is számon tartja. Ő maga is írt verseket, azonban sokkal lényegesebbnek tűnik, hogy magyar költők verseit ültette át olaszra.